AZ UKRÁN HOLOKAUSZT

1932-1933

 

Moloch, amelyik felfalja gyermekeit. Így nevezhetjük a sztálini rendszer által Ukrajnában 70 esztendővel ezelőtt generált mesterséges éhínséget, amely­nek hatalmas méreteket öltő emberáldozatáról mostanában szerez tudomást a világ. 1932-1933-ban Ukrajnában közel hétmillió ember halt éhen. Ukrajna hivatalos állami szervei a közelmúltban, a tragikus események évfordulója kapcsán hivatalosan is genocídiumnak deklarálták a 30-as évek éhínségét. Erről beszélt lapunknak Vaszil Durdinec, Ukrajna magyarországi nagykövete.

 Az ukrán nép 70 évvel ezelőtti tragédiája nemcsak az ukrán, hanem a világtörténelem szörnyű lapja. Az 1932-33-as iszonyat, e XX. századi kanni­ba­lizmus valódi okainak és szörnyű valójának feltárására csak most, a totális rendszer alól felszabadult Ukrajnában, a megerősödött független európai állam­ban nyílt lehetőség. Az utóbbi években, Ukrajnában megteremtették az em­beri­ség elleni bűntettek, többek közt az ukrán nép elleni, nyilvánvalóan szándékos sztálini népirtás tényei kutatásának, jogi megfogalmazásának és politikai értékelésének igazságügyi-jogi alapjait.

Az éhínség tragédiájának, mint a népirtásnak teljes mélységében történő feltárása elvi jelentőségű az ukrajnai társadalmi-politikai folyamatok stabi­li­­lása szempontjából, fontos feltétele a társadalom további demo­kra­ti­zálódásának, meghatározó tényezője a történelmi igazságtétel érvényesülésének, az ukránok több nemzedékét a tömeges megtorlások és éhínségek által kiváltott szörnyű sokkból való morális gyógyulásának. Ennek az érzésnek a fontos­­gával tisz­­ban vannak a magyarok is, akik szintén megismerték a szovjet típusú kollek­ti­vizálást és kuláktalanítást, a megtorlásokat, depor­­­sokat, a terrort és a totális rendszer megannyi szörnyűségét.

Kutatói becslések szerint az 1932-33-as ukrajnai éhínségben legkevesebb hétmillió ember halt meg. A sztálinista rendszer elsősorban a tehetős és az államtól független középparasztság, az árutermelők és vállalkozók népes rétegének fizikai megsemmisítését tűzte ki célul. A kenyérnekvaló, a vetőmagok és más élelmiszerek erőszakkal történő begyűjtése, mindennemű kereskedelem és élelmiszer-ellátás tilalma a falvakban, a megtorlások, a kuláktalanítás és a szibériai száműzetés – a szociális terrornak ezeket, és még számos más formáját alkalmazta a politikai rendszer az ukrán falusi lakosság ellen.

Az ukrajnai gabonatermés az országosnak a harmadát tette ki, sőt egyes régiókban meghaladta az Észak-Kaukázus, az egész oroszországi feketeföldű övezet, Kazahsztán és a Moszkvai terület együttes tervszámait. 1931 és 1932 között az ukrajnai gabonatermelési tervszámokat ötszörösére, sőt, egyes régiók­ban a nyolcszorosára növelték. A Szovjetunió egész totális megtorló rendszerét ennek a tervnek a megvalósítására mozgósították. Kezdetét vette a teljes állami gépezet harca a békés parasztság ellen.

Ez a háború azonban csak az egyik fél számára járt tragikus kö­vet­kezményekkel. Milliók haltak éhhalált, tízezreket vittek Szibériába, illetve gyilkoltak meg. A népellenes uralkodó rendszer politikusokat, államférfiakat és katonatiszteket, a totális rendszerrel szembehelyezkedő, demokratikus és nem­zeti érzelmű értelmiségieket gyilkoltatott meg, de attól sem rettent vissza, hogy tömegével irtson ki egész néprétegeket, így az ukrán parasztságot is, amely objektív okokból nem értett egyet a gazdasági viszonyok diktatórikus mi­vol­tával. A kollektivizálás gondolatának mindenre kiterjedő propagandája nem lelt visszhangra a falusiak körében. A kormány ezért az emberiség történetében ez­idá­ig ismeretlen fogást alkalmazott: az élelmiszerek elvonása és az éhínség által akarta megtörni a parasztság ellenállását. Ennek a politikának több millió szándékosan meggyilkolt, de meg nem tört ukrán paraszt volt az ára.

Azokon a helyeken, ahol az ukrán parasztság szervezettséget és politikai érettséget mutatott, és megpróbálta kitalálni, mi lehet a kenyérnekvaló célzatos elvonásának a célja, általában hősies ellenállás bontakozott ki. Ukrajnai tele­­lések százai, gyakorlatilag az ország valamennyi megyéjében még a jól felkészített Cseka egységek számára is behatolhatatlanokká váltak egy hétre, egy hónapra. Az ellenálló település lakosságát az utolsó emberig kivitték Szibériába, ahol a biztos halál várt rájuk. A vezetőket a helyszínen végezték ki.

Akármennyire is igyekezett az állami rendszer eltitkolni és megsemmisíteni e szörnyű bűncselekményt igazoló dokumentumokat, bármennyire is szerette volna elrejteni az éhínség áldozataira vonatkozó számadatokat, a történelem, a nép történelmi emlékezete megőrizte a kommunista rendszer szörnyűségekkel terhes ukrajnai politikájának következményit bizonyító anyagokat.

A levéltári anyagok minden kétséget kizáróan megerősítik az ukrajnai falusi lakosság kiéheztetésének célzatosságát, bebizonyítják, hogy az éhínség előidézése szándékos volt, és kizárólag az ukránok lakta térségeket érintette. Tudományosan bizonyított tény, hogy a rendkívül jó terméshozamú 1932-ben célzatosan éheztették Ukrajna, a Kubány és a túlnyomórészt ukrán népességű oroszországi régiók lakosságát. Az egész Ukrajnán, a 40 millió lakosú köz­igaz­gatási egység egészén végigsöprő éhínség, amely példa nélküli a történelemben, majdnem két évig tartott. Ezen a bőtermő területen és kitűnő terméshozamok mellett pusztult egy egész etnikum, céltudatosan pusztították el földművesek millióit, rombolták le az ukrán nemzet évezredek során felépített társadalmi bázisát, hagyományait, kultúráját és egyediségét.

Az ukrán nép nemzeti tragédiájának maradéktalan megjelenítése során – a teljes kép csak mostanában kezd kirajzolódni – nem hagyhatjuk említés nélkül a falvak férfilakosságával szembeni megtorlásokat, a templomok lerombolását, a papok és a felvilágosultan gondolkodó emberek meggyilkolását.

Az ukránok és az egész emberiség története eme egyik legnagyobb tár­sadalmi és humanitárius katasztrófájának méretei és következmények olyan jelentősek, hogy soha, senki sem volt képes eltitkolni. 50 évnyi hallgatás után, 1987 decemberében a kommunista párt is kénytelen volt elismerni a tömeges éhínség tényét. Az igazság beismerésének azonban ez csak a kezdete volt. Az ukrajnai éhínséget valós történelmi tényként és népirtásként deklarálta az Egyesült Államok kongresszusi bizottsága. Hasonló következtetésre jutott a Nemzetközi Jogászbizottság is. Ukrajna most azt fontolgatja, hogy felveti az ENSZ-ben az 1932-1933-as éhínség kérdését, kérve annak elismerését, hogy az az ukrán nemzet, és annak részét képező más nemzetiség ellen végrehajtott népirtás volt. A kérdést megvitatta az ukrán parlament alsóháza és a felsőház különbizottsága is. Ukrajna elnöke, a Legfelső Tanács, a Miniszteri Kabinet, az ország legmagasabb rangú vezetői, a végrehajtó hatalom szervei nyilatkoztak az éhínség mesterséges mivoltáról, mint az emberiség ellen elkövetett szándékos bűncselekményről.

A Legfelső Tanács határozata és az ukrán elnök rendelete értelmében zajlanak az ukrajnai éhínség 70. évfordulójával kapcsolatos megemlékezések előkészületei. Államunk minden régiójában rendbe hozzák a sírokat, jegyzéket készítenek az éhínség áldozatainak állított emlékművekről és –jelekről, megemlékező gyászmiséket, rendhagyó történelemórákat és tudományos kon­fe­ren­ciákat tartanak, megemlékezvén a tragikus eseményekről. Az éhínség és a politikai megtorlások áldozatainak ma már emléknapja van. Kijevben létre­hoz­zák az éhínség, a politikai megtorlások és deportálások áldozatainak emléket állító Állami Történelmi-kulturális Központot, amely emlékműből, múzeumból, konferencia-teremből és tudományos központból fog állni. Méreteit tekintve nagyobb lesz a budapesti Terror Házánál. Mostanáig 15 dokumentum-kötet jelent meg ebben a témában. Az ukrajnai éhínségre vonatkozóan forrásként felhasználható több mint 1500 levéltári anyag és 200 000 ügyirat. Most dolgozzák ki Az éhínség verbális archívuma elnevezésű állami programot, és megnyitottak egy, az éhínség témakörével foglalkozó internetes honlapot is.

Az erőszakos halált elszenvedőknek emléket állító Ukrajna helyes következtetéseket vont le e múltbéli tragédiából, és valódi államalkotó nem­zet­ként foglalta el a helyét a világ térképén, olyan államként, amelynek törekvései civilizáltak és humánusak, és súlyos és tragikus történelmi öröksége ellenére része kíván lenni az európai integrációnak. Ukrajnát nem terheli felelősség e szörnyű tragédiáért, ismeri a vétkeseket, és azt akarja, hogy a világ is meg­ismerje őket.

Az 1932-33-ban, Ukrajnában szándékosan előidézett éhínség az ukrán holokauszt, az emberiség történetének egyik legnagyobb bűncselekménye. E szörnyű bűncselekményt az egész világnak jól meg kell őriznie emlékezetében.

 

 

ÉHSÉG – GYERMEKSZEMMEL

(Az éhínség idején 7-14 éves korú gyerekek visszaemlékezései)

 

Mindaz, ami 1932-33-ban történt Ukrajnában, nemcsak arra méltó, hogy az egész emberiség lerója tiszteletét az áldozatok emléke előtt A tudósoknak először is a legapróbb részletekig fel kell tárniuk az ukrán nép tragédiáját, az akkori eseményeket. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy csak tör­ténelmi források révén, hivatalos dokumentumok, levelek, a szemtanúk visszaemlékezései, fényképek, stb. felhasználásával írható meg a sztálini rendszer által az ukrán nép ellen elkövetett szándékos népirtás (holokauszt) igaz története. Ezzel összefüggésben írta a következőket Robert Conquest:  Az éhínséget Moszkva tervezte el, hogy megsemmisítse a nemzet bástyáját jelentő ukrán parasztságot. Az ukrán parasztokat nem azért semmisítették meg, mert parasztok voltak, hanem azért, mert ukránok”.

Nagyon fontos, hogy az éhínség túlélőinek beszámolóit az ukrán falusi lakosság akkori tragédiáját dokumentáló legalaposabb és hiteles forrásnak tekintsük.

A csodával határos módon életben maradt, és ma is köztünk élő emberek mesélnek magukról, és azokról, akik egy embertelen rendszer ártatlan áldozataivá lettek.

Az akkori eseményekről saját szavaikkal mesélő emberek ezreinek beszámolóiból kitűnik, hogy a maguk módján megpróbálják felderíteni az éhínség okait és következményeit. Különböző korú emberekről van szó, de rám a legnagyobb hatással azok a beszámolók voltak, amelyek az 1932-1933-ban 7-14 éves korú szemtanúktól származtak. Egy hétéves gyermek abban az életkorban van, amikor minden érdekli, ami körülötte, a környezetében történik. Az idősebb, 13-14 éves kamaszok már sok mindent meg tudnak jegyezni, néhányan még arra is kísérletet tesznek, hogy elemezzék a történések okait.

Szörnyű kép bontakozik ki a szemünk előtt, amikor a szemtanúk, az akkori gyerekek visszaemlékezéseit olvassuk. Elbeszéléseiket három csoportra oszthatjuk: a.) életük az éhínség előtt; b.) mi történt a falujukban 1932-1933-ban; c.) sorsuk alakulása az éhínség után.

Az akkori gyerekek százainak visszaemlékezéseit olvasva megtudhatjuk, hogy Ukrajna egyes vidékein, ott, ahol a kollektivizálás a legszélesebb körben és a legbrutálisabb módszerekkel zajlott, az éhínség már 1931-ben elkezdődött.

A Vinnyica területi Mitinciv faluból való, 10 esztendős Petro Humenyuk többek közt elmondja, hogy a községi tanács mellett laktak, és jól emlékszik arra, hogyan kényszerítették az embereket a kolhozba. Az alaphelyzet mindenhol azonos volt: A községi vezetők, aktivisták, a járási megbízott veszekedtek és fenyegetőztek. Csak a szereplők változtak”. A megfélemlített és kiéheztetett emberek kénytelenek voltak aláírni a belépési nyilatkozatot.

A kollektivizálással egy időben zajlott a kuláktalanítás is. Azok, akik akkoriban 13-14 évesek voltak jól emlékeznek arra, hogyan vitték el a faluból a tulajdonuktól megfosztott embereket. A „kulák”-családokat egyszerűen kiza­var­ták a házból, és szinte semmit sem vihettek magukkal. Számos visszaemlékezés tesz említést úgy nevezett „aukciókról”, ahol a „kulákok” vagyontárgyai kerültek kalapács alá.

A kollektivizálási folyamatnak a lakosság legtermelékenyebb része általi aktív és passzív elutasítása oda vezetett, hogy a kolhozok képtelenek voltak teljesíteni a rájuk rótt irreális gabonabeszolgáltatási követelményeket.

A szemtanúk visszaemlékezései nyomán kirajzolódik a valós kép: a falusiaktól elkobozták az élelmiszereket. Végül is, ki és miképpen vett részt nemcsak a gabona, hanem szinte minden élelem erőszakos elvételében?

Mihajlo Hrihoruk az Odessza területi Poljaneckij faluból a követ­ke­­képpen emlékezik: „Akinek volt darálója (malomkövei, mozsara), attól elvették és magas büntetéssel is sújtották. Akik nem teljesítették a gabonabeszolgáltatási tervet, azokat bevitték a „stábokba”. Az embereket menetoszlopban kísérték ’ A nép ellensége vagyok, a gabonát elrejtettem és nem adtam le az államnak’ feliratú zászló alatt.”

Íme, milyen kifejezéseket használnak azok, akik annak idején gyermekként élték meg 1932 tavaszát: „A gabona után kutatva mindenhová benéztek. A bri­­dok és az aktivisták mindenre kiterjedő házkutatásokat tartottak, beletúrtak a tűzhelyekbe, szétverték a kemencéket. Ezek az aktivisták lapátokkal, vasrudakkal felszerelkezve ténykedtek. Előfordult, hogy felgyújtották a magángazdák ter­ményét. Még a csecsemők bölcsőjébe rejtett kis batyukat is elvitték”.

A szemtanúk visszaemlékezései szerint az aktivisták és brigádok alaposan és dühödten végezték munkájukat, jól tudták, hol találnak eldugott terményt, és elvették az emberektől az utolsó szem krumplit is. Kezdetben csak a magángazdákkal tették ezt, de később, 1933 telén már a kolhoztagokat is elérte a bolsevik söpredék padlássöprő akciója. Ténykedésüket tavasszal is folytatták: szó szerint elvittek mindent, ami a szemük elé került, még akkor is, amikor már dühöngött a szörnyű éhínség.

Hogyan reagált a lakosság a házkutatásokra és elkobzásokra? Majd’ min­denhol egyformán: kérleléssel, sírással, átkozódással. Előfordult, hogy az emberek fellázadtak, ám erre a kommunista hatalom részéről kegyetlen meg­torlás volt a válasz: a lázadókat letartóztatta a rendőrség.

A gyerekek akkor semmit sem tudhattak meg a család fennmaradáshoz szükséges élelmet védelmező szüleik sorsáról. Az ő visszaemlékezéseikben nincs bánat és fájdalom. „A saját véreink hozták ránk az éhhalált. A begyűjtött gabonát lakat alatt őrizték, de az éhező embereknek nem adtak belőle”.

Az éhínséggel kezdetét vette a túlélésért folytatott elkeseredett küzdelem. A kisebb gyerekek egy dologra emlékeznek: nagyon éhesek voltak. A leggyakrabban arról mesélnek, hogyan menekültek meg ők személyesen, vagy a csa­ládtagjaik. Visszaemlékezéseikben felidézik, mily módon élte túl, vagy ve­szett oda a családjuk. Többnyire sokgyermekes, általában három-négy gyer­me­ket nevelő családokról van szó. Sok család számára igazi megmentőnek bizo­nyult a tehén. Az éhínséget túlélők mindegyike egybehangzóan állítja ezt.

Azok élték túl, akitől nem vették el a tehenet. Az akkori gyereket emlékei a tejről és arról, hogyan kell óvni a tehenet, azt tanúsítják, hogy az éhínség esztendeiben a családok legnagyobb értéke a tehén volt.

A szülők és gyerekek fő foglalatossága az élelem megszerzése volt.

A módszerek nagyon hasonlóak voltak: értéktárgyak cseréje élelemért a kereskedésekben, de mentek cserélni Oroszországba, Fehéroroszországba és a városokba is.

A Kirovohrad területi Hruska faluból való, akkor 12 esztendős Mikola Ravljuk így emlékezik: „Sokat tűrtem életemben, de semmihez sem hasonlítható az, amit gyermekként átéltem. Nem foglalkoztattak az éhínség okai, nem érdekelt, hogy ki okozta, egyszerűen csak enni szerettem volna. Apa eladta a borjút, elutazott Moszkvába kenyérért, és hozott is fehér vekniket. Emlékszem, ahogy mi, gyerekek sorban álltunk a kolhoz étkezdéje előtt, és vártuk, hogy a szakácsnő titokban merjen nekünk a híg árpakásából”.

Valósághűen és nagyon részletesen írják le a túlélők, mit ettek ezekben az ínséges években. A hársfa rügyeit, rothadt krumplit, dögöt (ami felett sokszor összeverekedtek), kutyát, macskát, az árvalányhajból és csalánból készült lepényeket, dudvát, akácvirágot. A szörnyű kor gyermekei kannibalizmus előfordulásáról is beszámolnak. A többség emlékeiben él, hogy megették a nemrég elhunyt embereket.

Az éhínséggel folytatott elkeseredett küzdelem ellenére az emberek fokozatosan alul maradtak a harcban.

Majdnem mindegyik akkor élt gyermek emlékeiben tragikusan fogal­ma­zódik meg az a tény, hogy látták meghalni a szüleiket, rokonaikat, szom­szé­dai­kat, falubelijeiket.

Nagyija Jarova, a Hmelnyickij területi Hlibocsok falu lakója 10 éves volt akkor: „Tarolt a szörnyű éhínség, halottak hevertek az utakon. A faluban négyszázan haltak meg. Úgy sikerült megmenekülnünk a halálból, hogy a brigádvezető segített rajtunk”.

Marija Levadna, 14 éves, a Herszon területi Mala Lipitiha faluból: „Egész családok, utcák haltak ki. Az iskola a temető mellett volt, láttuk, ahogy hozták a halottakat”.

Mikola Csernyavszkij, 12 éves, a Luganszk területi Szmoljanikove faluból: „Iszonyatos volt az éhínség 1933 júniusában. Kezdetben az emberek arca és lába dagadt fel. Az embereken úrrá lett a közöny: nem beszéltek egymással, nem érdekelte őket az élelem. Csabanivka lakói mind egy szálig elpusztultak. Gyomorforgató volt a hullaszag, amikor a szomszéd falu felől fújt a szél.”

Annyi volt a halott, hogy nem volt kinek temetni. Kezdetben a családok eltemették halottaikat, később azonban már kimondottan erre a célra szervezett brigádok végezték a munkát. Nekik is volt normájuk, amelynek teljesítéséért élelmiszer fejadagot kaptak, de ha nem teljesítették a normát, akkor csak a fejadag felét kapták, vagy semmit sem. Nemcsak halottakat hoztak a temetőbe, hanem a túlélés reménye nélküli, még élő embereket is, akiket otthagytak meghalni.

Számos visszaemlékezésben a túlélők emlékeznek a temetkezési helyekre, de az esetek többségében elvesztek a temetkezésekre vonatkozó dokumentumok, és a sírokat idővel benőtte a gaz…

Az éhínséget túlélők közül sokan – saját bevallásuk szerint – csak azért maradtak életben, mert kisgyermekek lévén, kinyújtott kézzel jártak. A nagyobb gyerekek a felnőttekkel együtt kutattak bármiféle élelem után. Sok gyermeket az mentett meg, hogy a felnőttekkel azonos munkát végeztek a földeken, amiért hozzájutottak némi soványka eledelhez.

Fontos dokumentumként szolgálhatnak azok a levelek is, amelyeket a gyerekek írtak (iskolákból, gyermekotthonokból) az ukrajnai felső párt­veze­tés­nek. Megdöbbentő ezeknek az üzeneteknek az egyszerűsége és gyermeki naivitása. A gyerekek leírták helyzetüket, védelmet és segítséget kértek.

A braclavi járás pecserszki iskolájában tanuló gyerekek levele az ukrán kommunista párt központi végrehajtó bizottságához (VUCVK). Kelt 1931. november 1-én. 177. számú dokumentum. „Felpuffadunk az éhségtől, fáj a hasunk attól a szeméttől, amit most eszünk. Kérjük, ne hagyják, hogy éhen pusztuljunk. Reméljük, a szovjethatalom nem engedi, hogy meghaljunk”.

A visszaemlékezések egyik jellegzetes témája az 1931 és 1933 között ugrásszerűen megnövekedett hajléktalanság problémája.

A szülők halálával megnőtt a felügyelet nélkül maradt gyerekek száma, de sokkal többen lettek azok is, akik élő szülők mellett kerültek ki a felügyelet alól. Szörnyű ma arról olvasni, hogy fogyott el egy gyermek élete. Szemtanuk mesélik, hogy a szülők sokszor maguk vitték gyerekeiket a legközelebbi városba, és hagyták többnyire a gyermekotthonok előtt. A gyermekotthonok lakói úgy emlékeznek, hogy reggelenként az otthonok főlépcsője teli volt gyerekekkel. A csecsemőket csecsemőotthonokba vitték, aztán, amikor elérték a hároméves kort, visszavitték őket a gyermekotthonba…

Azok a csecsemők, akiknek szülei nem tettek a pólyába semmilyen levelet, az „ismeretlen” nevet és számot kaptak. Igazi nevet csak később kaptak, amikor személyi igazolványt állítottak ki számukra. Az éhínség elmúltával a szülők kezdtek kutatni gyermekeik után, léteztek még olyan brosúrák is, amelyek a gyerekek különleges ismertetőjegyeit tartalmazták. A gyermekotthonokban felnőtt gyermekek többségének semmilyen információja nincs a szülők sorsát illetően.

Az otthonokban sem volt könnyű életük a gyerekeknek, mert itt is volt, aki éhen halt. A gyermekotthonok betegszobái zsúfolásig megteltek beteg gyerekekkel.

A lakók leveleiből ítélve a gyermekotthonok többsége siralmas állapotban volt: télen nem volt fűtés, négy gyermek aludt egy ágyban, ruhátlan és mezítlábas gyerekek üldögéltek a hálótermekben, és nem mindig jártak iskolába sem.

Mindez nagyon is összhangban áll azoknak az iskolásoknak a visszaemlékezéseivel, akik elmondták, hogy sok településen tulajdonképpen egyáltalán nem volt tanítás az 1932-1933-as tanévben. Sok gyerek mesélte, hogy nem jártak iskolába, mert sem erejük, sem pedig ruhájuk nem volt. Ha mégis elmentek az iskolában, az ott kapható híg löttyért vagy kásáért tették.

Egyesek azt mesélik, hogy a tanítók megpróbáltak segíteni az éhező gyerekeken, mindent megtettek az iskolai étkeztetés megszervezéséért. Előfor­dult, hogy a gyerekek mentették meg a szüleiket, kiadva nekik az iskolából a szerény fejadagot, maguk pedig éhen haltak.

Gyermekek millióinak halála az 1932-1933-as éhínség legszörnyűbb vetülete. A halál a legnagyobb mértékben a 3-10 éves gyerekek között aratott. Haritina Szalij 7 éves, a Vinnyica területi Gubcsa falu lakója: „Arra emlékszem, hogy a leghamarabb a csecsszopók haltak meg, mert az anyáknak nem volt tejük”.

Mikola Bilij, a Kijev területi Kraszne falu lakója: „1932 őszén az osztályunkban nyolcvanan tanultak, egy év múltán már csak tizenhárman maradtunk, a többiek meghaltak”.

A gyermekhaladóság méreteiről beszédesen tanúskodik az alábbi tény is. „A Poltava vidéki Pleskan falu iskolájának mind a négy osztályterme tele volt gyerekekkel az éhínséget megelőzően. Az éhínség megszűntével az iskolát bezárták – többé már nem volt kinek látogatnia”.

Nem volt könnyű a gyerekek élete az éhínség megszűntével sem. Sokan közülük hosszasan betegeskedtek, és még legalább egy esztendeig nehezen tudták befogadni az ételt. Egyesek évet ismételtek, maguk a gyerekek állították, hogy az éhezés feltartóztatta őket a fejlődésben.

Az éhínséget nemigen emlegették, hacsak otthon nem, mert az iskolában tilos volt erről beszélni.

Havrilo Prokopenko, 11 éves, a Dnyipropetrovszk területi Zsdanyivka falu lakója: „1937-ben illusztráltam barátom, Holodkov elbeszéléseit”. A tanító megtiltotta, hogy bekerüljön az iskolai lapba, mondván, hogy ezért főbelövetés jár.

Az éhínség bebetonozta a szörnyűségeket és rettegést átélt gyerekek tudatába a passzivitást, amely később, felnőttkorban politikai apátiába ment át. Az éhínség megszakította az ukrán nemzeti elit kialakulásának nemzedéki folyamatosságát.

Kedvező körülmények között legalább egy nemzedékre van szükség ahhoz, hogy a létező társadalmi bázisra (esetünkben a falusi lakosságra) építve létrejöhessen az aktív elit csoport. Ott, ahol ez a társadalmi bázis sérül, az elit kialakulásának folyamata 2-3 nemzedéknyi időre is elhúzódhat. Ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy új nemzedék 20-25 évenként jelenik meg a közéletben, akkor nyilvánvaló, hogy az éhínség káros szociális következményei az USZSZK fennállásának utolsó éveiig kitartottak.

 

HARTYÁNYI Jaroszlava