MAGYARORSZÁGI UKRÁNSÁG KRÓNIKÁJA TÁRSADALMI KILÁTÓ TÖRTÉNELEM ARCHÍVUM
     
Az ukránok nemzeti érzéseit sértő önkény
 
Az ukránok nemzeti érzéseit sértő önkény
 
 
Az ukrán közösség tiltakozik a budapesti „ál-Sevcsenko” szobor tervezett felállítása ellen
 
Május utolsó dekádja igazi próbatétele volt a magyarországi ukrán közösségnek. Egy látszólag jó ügy – Tarasz Hrihorovics Sevcsenko budapesti szobrának felállítása – ellen volt kénytelen felvenni a harcot. Első pillantásra hihetetlen ez a fellépés, hiszen ugyanaz a közösség tiltakozott, amelyik sokáig és fáradhatatlanul harcolt a Dnyeszteri sellő emléktáblájának budapesti elhelyezéséért, Leszja Ukrajinka emlékének megörökítéséért Egyiptomban, az Alexandriai Könyvtárban, és Bölcs Jaroszlav leánya, Anasztázia és I. András magyar király szobrának felállításáért a Tihanyi félszigeten. Ez a közösség most síkra száll azért, hogy méltó emlékművet kapjon az a személy, aki az ukrán nemzet megtestesítője.
 Röviden a következőkkel magyarázható, miért is váltott ki ilyen szenvedélyes tiltakozást a magyarországi ukránok körében a tervezett Sevcsenko szobor: Tarasz Sevcsenko és bronz mása nemhogy ikreknek, de még csak névrokonnak sem tekinthetők. E rövidke magyarázat mögött azonban sok szenvedély és érv rejtőzik, amelyekre az ügy minden érintettje szívesen hivatkozik. Az érintettek pedig sokan vannak. Hiszen az emlékmű leleplezésére ünnepélyes keretek között került volna sor Volodimir Litvin, ukrán parlamenti elnök nemrég lezajlott budapesti látogatása alkalmából. Jelezte részvételét az eseményen Szili Katalin, a magyar Országgyűlés elnöke is.
 A magyarországi ukrán közösség tiltakozó akciójához csatlakoztak az ukrán diaszpóra szerte a világban működő civil szervezetei, többek közt az Ukránok Világkongresszusa, az Ukránok Európai Kongresszusa, az Ukrán Koordinációs Világtanács és az ukrán értelmiség képviselői. Végül sikerült meggátolni az emlékmű leleplezését. De csak részsiker.
 De menjünk sorjában.
 
 
Sevcsenko a bunker árnyékában
 
 Néhány évvel ezelőtt véletlenül bukkantunk az egyik országos napilapban arra a hírre, mely szerint Budapesten szobrot akarnak állítani Tarasz Sevcsenkonak. Az első reakció az örömé volt: a „Kobzosnak” szobra lesz Magyarországon. Ukrajna magyarországi Nagykövetségén megtudtunk, hogy a szoborállítás kezdeményezője egy magát ukrán értelmiségi társaságnak mondó fantom szervezet, amelynek élén Ruszin Emil, az ungvári pártbizottság agitációs és propaganda osztályának egykori vezetője áll. E személy „áldásos tevékenysége” régóta ismert köreinkben, ezért követeltük, hogy mutassák meg nekünk a szoborállítás helyszínét és magát a szobrot is.
 Kiderült, hogy a helyszín a főváros egyik külső kerületében található, méghozzá egy második világháborús bunker „árnyékában”. Ezután azonnal tiltakoztunk a Nagykövetségen, és dr. Oreszt Klémpus akkori nagykövet határozottan megállj-t parancsolt a Kobzos emlékét megcsúfoló akciónak. Az Ukrán Országos Önkormányzat és a Nagykövetség megállapodott arról, hogy méltó helyet keresnek a szobornak.
 Sevcsenko emlékének jövőbeni meggyalázását elkerülendő, a kisebbségvédelmi magyar-ukrán kormányközi vegyes bizottság határozatban rögzítette, hogy az ukránokhoz kötődő bármilyen emlékmű felállítását egyeztetni kell a magyarországi Ukrán Országos Önkormányzattal. Emellett emlékeztetnénk arra is, hogy a kisebbségi törvény értelmében a Magyarországon bejegyzett 13 nemzeti kisebbség, köztük az ukránok kulturális autonómiával rendelkeznek, azaz minden, az adott kisebbséget érintő kulturális kérdést az illetékes kisebbségi önkormányzattal közösen kell megoldani. Fel sem tételeztük, hogy valaki kísérletet tesz e törvény, illetve a már fentebb említett kormányközi megállapodás megkerülésére, és megpróbálja a hátunk mögött lejáratni a számunkra rendkívüli fontosságú Sevcsenko szoborral kapcsolatos törekvéseinket. A május végén történteket azonban képtelenek vagyunk másképpen értékelni.
 
 
Az ún. Sevcsenko szobor keletkezésének története
 
 Az történt ugyanis, hogy május közepén Jurij Muska ukrán nagykövettől értesítést kaptunk: a budapesti Főpolgármesteri Hivatal, az ukrán Nagykövetség támogatásával június 1-jén szobrot avat Tarasz Sevcsenkonak, és az eseményre bennünket is meghívnak. Természetesen nagyon elcsodálkoztunk, hogy egy ilyen fontos esemény előkészületeiből kihagytak bennünket. Megkérdeztük, hol fog állni a szobor? Hogy fog kinézni? A nagykövet válaszai óvatosságra intettek bennünket, ezért szerettük volna megnézni a mellszobrot még a felállítás előtt, de kérésünket azzal hárították el, hogy a szobor már az öntödében van. Végül május 25-én végül engedélyt kaptunk a kész mű megtekintésére az alkotó, Marosits István magyar szobrászművész műtermében. Az önkormányzat vezetőit és aktivistáit elkísérte Mikola Derzsaljuk, a Nagykövetség kulturális attaséja is.
 … A műteremben szemben találtuk magunkat egy olyan személy bronz mellszobrával, aki még csak nem is hasonlított Tarasz Sevcsenkohoz. A tervek szerint a mellszobor egy kis talapzaton állt volna, amelynek alsó részén, egy kör alakú bronz domborművön látható a másik, bajuszos Sevcsenko. Egyébként ez az öreg Sevcsenko sem nagyon hasonlít magára…
 Felháborodásunk nem ismert határt. Minden jelenlévő azonosan reagált. Sürgősen összehívtuk az Ukrán Országos Önkormányzat képviselőtestületét, és egyhangú döntést hoztunk: tiltakozást jelentünk be a hivatalos ukrán és magyar szerveknél a szobor felállítása ellen. Amikor elutasító véleményünket kifejtettük Jurij Muska nagykövetnek, ő a következőket válaszolta: „teljes meggyőződéssel és ép ésszel kijelenthetem, hogy ez a szobor Sevcsenkot ábrázolja, és az emlékmű állni fog, akár akarják önök, akár nem”. Arra a kérdésre, vajon mit szólnak majd az ukrajnai ukránok az avatásról szóló tudósítást látva, a nagykövet a következőket mondta: „Most az ukránok a napi betevő előteremtésével vannak elfoglalva. A lényeg, hogy a szobor elkészült, a többinek pedig nincs jelentősége”.
 Érdekes az alábbi tény is. Olena Megyankova, az ukrán Kulturális Minisztérium főosztályvezetője – építőművészeti és szobrászati főosztály – azt nyilatkozta Natalia Filipcsuknak, Holosz Ukrajini tudósítójának, hogy van egy csodálatos szobrászművész, Kiváló Művész, a Képzőművészek Szövetségének elnöke, Volodimir Andrijovics Csepelik akadémikus. Ő már hosszú ideje dolgozott a Budapestre szánt Sevcsenko szobron. „Folyamatos levelezésben álltunk a magyarokkal. Aztán magyarországi Nagykövetségünktől kaptunk egy értesítést, miszerint már megállapodtak egy magyar szobrásszal. Ekkor mi udvariasan visszaléptünk.” Egyébként az akadémikusnak akkor mondtak nemet, amikor már minden készen állt a szobor kiöntéséhez.
 Felmerül továbbá egy másik jogos kérdés is: vajon a követség egy ideje miért próbálja elhitetni, hogy a magyar törvények értelmében Budapesten csak magyar szobrászok alkotásai állíthatók fel? Tudomásunk szerint ilyen törvény nincs. Egyébként ezt igazolja az a tény is, hogy lvivi szobrászművész készítette azt az emléktáblát, amelyet a Dnyeszteri Sellő budai kiadásának 130. évfordulója alkalmából avatott a Magyarországi Ukrán Kulturális Egyesület.
 Az utolsó reményünk az volt, hogy május 26-án sikerül meggyőzni igazunkról a fővárosi önkormányzat kulturális bizottságát. Mivel a követség képviselőinek állítása szerint a fővárosi önkormányzat a szobor megrendelője, neki is kell eldöntenie, milyen legyen Sevcsenko szobor-alakja. A megbeszélésre meghívást kaptak a Magyarországi Ukrán Kulturális Egyesület és az Ukrán Országos Önkormányzat képviselői, de rögvest figyelmeztettek is bennünket, hogy az utolsó szót Jurij Muska nagykövet mondja ki. Az ő álláspontját illetően már egyáltalán nem voltak illúzióink, mert a tanácskozás kezdete előtt néhány perccel a nagykövet a következőket mondta telefonon Hartyányi Jaroszlavának: „Ez Sevcsenko, ha nem hiszi, akár be is perelhet, és ott majd bizonyíthatja, hogy ez nem Sevcsenko.”
 A kulturális bizottság ülésén bemutattunk az igazi Sevcsenkot ábrázoló önarcképeket és fényképeket, megpróbáltuk meggyőzni a városatyákat, hogy változtassanak a döntésen, de a bizottság előítéleteit nem sikerült legyőzni. Nyilvánvalóan felkészítették őket arra, miként hárítsák el az ukránok érveit. Senkinek sem fordult meg a fejében, hogy az ukránoknak talán meg kellene mutatni az üggyel kapcsolatos dokumentumokat, pedig az ukrán kisebbség képviselői semmiképpen sem tekinthetők kívülállónak. Egyébként a bizottsági tagok hangneme is rosszindulatú, lekezelő volt.
 Mint később kiderült, az emlékmű elkészítését finanszírozó fővárosi önkormányzat már több mint egy esztendeje tárgyalt a nagykövetséggel, de nem tájékoztatta erről sem az ukránok fővárosi, sem pedig országos önkormányzatát… A törvény értelmében pedig tájékoztatni kellett volna.
 Természetesen a hivatalnokok a Nagykövetséggel beszélték meg azt is, hol álljon a Kobzos emlékműve. Kezdetben szóba került a belvárosi Erzsébet tér, végül a Március 15. térre esett a választás. Ez a helyszín akár megfelelő is lett volna, ha nincs az a bizonyos „de”…
 Május 13-án, a bizottság döntő ülése előtt tíz nappal azonban a helyszín megváltoztatása mellett döntöttek. Az ukrán önkormányzat semmit sem tudott erről, szemben a Nagykövetséggel, amely „képben volt”, de tudj’ Isten, miért, nem tett semmit. Az ukrán önkormányzat képviselői később megnézték az új helyszínt. Az emlékmű tervezett eredeti helyszíne, egy szép, levegős terecske helyett, ugyancsak a Március 15. téren, a bokrok között, egy szemétdombon, a helybéli hajléktalanok búvóhelyeként szolgáló eldugott sarokban adtak volna helyet Sevcsenkonak. Ekkor már állt is ezen a helyen a talapzat, Tarasz Hrihorovics Sevcsenko felirattal.
 A kulturális bizottság ülésén bizonyítékaink, kérlelésünk és tiltakozásunk ellenére nem a mi véleményünk, hanem Mikola Derzsaljuk szava volt a döntő. Felolvasta az ukrán Nagykövetség levelét, amelyben közlik, hogy egyetértenek a költő szobrának ilyen megformálásával és az emlékmű számára kijelölt helyszínnel, továbbá azzal, hogy az ünnepélyes szoboravatóra Volodimir Litvin, ukrán parlamenti elnök budapesti látogatása idején kerüljön sor.
 
 
Tiltakozás az önkény ellen
 
 Az ukrán közösség megértette, hogy egymaga tehetetlen az ukrán Nagykövetség és a budapesti önkormányzat hivatalnokainak akciójával szemben, amely nem más, mint az ukrán történelem és kultúra, nemzeti kincseink és értékeink nyílt megcsúfolása. Az Ukrán Országos Önkormányzat és a Magyarországi Ukrán Kulturális Egyesület ezért fordult felhívással a határon túli ukránok társadalmi szervezeteihez és minden öntudatos ukránhoz, hogy támogassák a hivatalnoki önkény ellenei tiltakozásukat. Segélykérő leveleket írtak Volodimir Litvin parlamenti elnök sajtófőnökének, Leonyid Kucsma államfőnek, Konsztantyin Hriscsenko külügyminiszternek és más felelős kormányzati tisztségviselőknek.
 Kisvártatva a MUKE elektronikus postaládájába befutottak a diaszpórából érkező támogató levelek. Tiltakozásának adott hangot az Ukránok Világkongresszusa, az Ukránok Európai Kongresszusa, az Ukrán Koordinációs Világtanács. Az ukrán művészeti és tudományos elit képviselői aláírásokat gyűjtöttek, és tiltakozó levelüket elküldték a fővárosi önkormányzatnak és Ukrajna elnökének.
 Végül is az „ál-Sevcsenko” szobrának felállítása elmaradt. Ihor Sztorozsuk, az ukrán parlament elnökének sajtószóvivője elmondta a Holosz Ukrajini tudósítójának, hogy Volodimir Litvin hozta ezt a döntést, mert úgy értesült, hogy a szobor nem készült el időre. „Már később került szóba a szobor minősége, Sevcsenkoval való hasonlósága… Természetesen nem az ukrán parlament dönt arról, hol avatnak Magyarországon Sevcsenko szobrot, és milyen legyen ez a szobor. A probléma azonban valós, mert nagyon sokan gondolják, hogy a mellszobor művészeti színvonala nem megfelelő, s célszerű lenne, hogy a kérdést vitassák meg az ukrán és magyar művészek, valamint az illetékes kulturális minisztériumok… Egyébként feltétlenül szobrot kell állítani Sevcsenkonak Budapesten. Ami pedig az elkészült szobrot illeti… Úgy látom, hogy ez az ábrázolás valóban nem nagyon hasonlít ahhoz a képhez, amely az ismert önarcképekről és az eddig elkészült Sevcsenko szobrokról tekint ránk.”
 A szobortörténet végére, sajnos, még korai lenne pontot tenni. Jurij Muska Rendkívüli és Meghatalmazott nagykövet szavai szerint ugyanis „nagyon nehéz vitatkozni egy-egy szobor esetében a külső hasonlóságról. Ha egy múzeumban látunk egy absztrakt vagy más stílusban megformált művészeti alkotást, amely szerintünk nincs összhangban a mű feltüntetett címével, vajon akkor is tiltakoznunk kell? Ami ezt a bizonyos szobrot illeti, az én véleményem szerint hasonlít Sevcsenkohoz. Jaroszlava asszony szerint pedig nem hasonlít”. Éppen ezért – közölte Jurij Muska – a szobor felállításáról nem mondtunk le, csak elhalasztottuk, amíg jobb idők járnak majd (Holosz Ukrajini).
 „…Tarasz Sevcsenko neve valóban több, mint egy zseniális költő, művész és látnok neve. Egy évszázad alatt embermilliók számára világszerte népünk szimbólumává, a szabadságra és igazságosságra való örök törekvés megtestesítőjévé vált, és nemzeti kincseink tárházát gyarapítja. Minden népnek megvan a maga Sevcsenkoja, éppen ezért a Nagy Kobzos emlékének tisztelete nemcsak történelmi-kulturális szempontból különleges jelentőségű, hanem társadalmi-politikai tekintetben is annak tekinthető az egész emberiség szempontjából…
 … Az ukrán közösség, egyetértésben az egész világ ukrán közösségeivel nem fogadja el az elkészült emlékművet, illetve a neki szánt helyszínt. A demokratikus világban fontos a közösségek hangja. Álláspontunk megalapozott. Napjainkban e csodálatos személyiségnek több mint 400 szobra áll a különböző földrészeken és fővárosokban, ezért az ukrán közösség nyugtalansága az akcióval kapcsolatos megfelelő magatartásról, a magyar állam és önkormányzat iránti tiszteletről tanúskodik, és teljes mértékben indokolt. Hiszen a mellszobor művészi kvalitásai és az emlékmű helyszíne nem felel meg a nemzetközi elvárásoknak és Budapest európai kulturális színvonalának. Több ukrajnai hozzáértő szakértő véleménye szerint az elkészült Sevcsenko szobor nem felel meg a róla kialakult képnek, sem a realisztikus, sem pedig a művészi megformálás szempontjából, következésképpen nem válik díszére Budapestnek...
 … Tehát minél előbb véget kell vetni annak a konfliktusnak, amely már nagy visszhangot keltett az egész világban, s fenntartásában sem Magyarország, sem Ukrajna nem érdekelt. Teljesen nyilvánvaló, új szobrot kell készíteni, egyeztetett tervek alapján, civilizáltan és nyíltan, hogy majd büszkén hajthassanak fejet előtte és helyezhessék el a tisztelet virágait nemcsak az ukránok. Egy olyan szobrot, amely Budapest történelmi-építészeti díszévé válhat, és újfent tanúsíthatja népeink egymás iránti kölcsönös megértését, segítését és a jószomszédi kapcsolatokat. Minden jóakaratú erőfeszítésünket latba kell vetni, hogy egy méltó budapesti Sevcsenko szobor avatásán felelős személyek ajkát olyan emelkedett szavak hagyhassák el, amilyeneket Dwight Eisenhower amerikai elnök mondott 60 esztendővel ezelőtt Tarasz Sevcsenko washingtoni emlékművének avatásán: „Ma örök időkre átadjuk a világnak Tarasz Sevcsenko, az ukrán Kobzos és szabadságharcos emlékművét, hogy megörökítsük az embernek a szabadság végső győzelmébe vetett hitét”.
 Teljesen egyetértünk ezekkel a szavakkal, és reméljük, mégis csak meghallják és meghallgatják őket. És Budapesten állni fog az emlékmű, amely méltó lesz az ukrán nemzet géniuszához és látnokához, a Nagy Kobzoshoz, Tarasz Hrihorovics Sevcsenkohoz.
 Hiszen a gyermekeink fognak virágot vinni a szoborhoz…
 
 
A magyarországi Ukrán Országos Önkormányzat
 A Magyarországi Ukránok Kulturális Egyesülete
 A Hromada szerkesztősége
 
Másodközlés esetén hivatkozzon a "HROMADA"-ra