MAGYARORSZÁGI UKRÁNSÁG KRÓNIKÁJA TÁRSADALMI KILÁTÓ TÖRTÉNELEM ARCHÍVUM
Gondolatok Sevcsenkóról
Sevcsenko emlékest Várpalotán
Krisztus feltámadásának fényében
21 évvel Csernobil után
Fiatalos lendülettel
21 évvel Csernobil után
foto
A Magyarországon élő, vagy itt dolgozó nemzettársaink április 26-án gyászmisével emlékeztek Csernobil áldozataira. Puskás László atya a hívek emlékezetébe idézte, hogy 1986. április 26-án, a Nagyhéten robbant fel a Csernobili Atomerőmű, felmérhetetlen anyagi és erkölcsi károkat okozva az ukránoknak, oroszoknak és fehéroroszoknak. – De nagy az Úr kegyelme és szeretete az életben maradottak és az eltávozottak iránt. Isten segedelmével, a megbékélésnek és az együttérzésnek, az áldozatkészségnek és a haza javára, naponta elvégzett odaadó munkának köszönhetően, Jézus Krisztushoz hasonlóan Ukrajna is feltámad – mondta László atya. A társadalom ismeri a mentésben részt vevők és azt követően sugárbetegségben elhunytak pontos számát. Nem rendelkezik azonban hivatalos adatokkal a sugárfertőzés által közvetetten érintettekről. Az egyértelmű statisztika hiányában egyes tekintélyes politikusok – Keleten és Nyugaton egyaránt – a homokba dugják a fejüket. Dmitro Tkacs, Ukrajna budapesti nagykövete az Ukrán Kulturális és Oktatási Központban rendezett megemlékezésen elmondta, hogy a közvetetten károsodottak száma legalább egymillió, az anyagi kár pedig meghaladja a több tízmilliárd dollárt. A nagykövet beszélt a mentés első hullámában részt vevők hősiességéről. Minden „hollywoodias” pátosz nélkül állíthatjuk, hogy igazi hősök voltak, akik életük és egészségük árán akadályoztak meg egy globális katasztrófát. Más szóval, egy maroknyi ember megmentette a világot. Nem kell diplomás atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy felfogjuk: egy hajszál választott el bennünket a globális apokalipszistől… A civilizáció megmenekült. De vajon kellőképpen értékeli-e ez a civilizáció a mentésben részt vevők bátorságát, megérti-e a mindenkori ukrán kormány kétségbeesett próbálkozásait, hogy pénzt szerezzen a ma is életveszéllyel fenyegető romok ártalmatlanítására és a nagy áldozatokat vállaló ukrán nép kártalanítására? A közönség soraiból feltett kérdésre Dmitro Tkacs elmondta: Ukrajna 21 éve, a katasztrófa megtörténte óta költségvetésének 5% költi az atomerőmű romjainak biztonságát szavatoló rendszer fenntartására Pripjatyban, abban a szellemvárosban, amelyben egykor az erőmű kiszolgáló személyzete élt. A nemzetközi közösség azonban nem igazán siet megszervezni az elodázhatatlan munkálatok elvégzéséhez szükséges támogatást, pedig a szomorú emlékű négyes blokkot borító szarkofág repedezik, s bármelyik pillanatban újra nagy mennyiségű sugárzó anyag kerülhet a légkörbe. A világ szeretne úgy tenni, mintha Csernobil sohasem történt volna meg. De megtörtént, és a blokk belsejében izzik a radioaktív anyag… Ha több ország összefogásával nem lépünk előre, a nukleáris vulkán bármelyik percben kitörhet, és romboló erejének senki sem vethet gátat. A civilizált világ felnőttsége gyakorta nem csupán azzal mérhető le, milyen kitartóan és nagy lelkesedéssel halmozza fel a műszaki-mérnöki ismereteket és alkalmazza azokat a gyakorlati életben. Amikor rápillantunk az emberi elme és kéz némelyik alkotására, felfogjuk a technika és a fegyverek „gyilkolási kapacitását”, rá kell döbbennünk, hogy ezekre vonatkoztatva semmiképpen sem beszélhetünk magasabb rendű erkölcsiségről! Sokkal inkább a lélektelenség az, ami eszünkbe jut róluk. Ezek olyan eszközök, amelyek nemcsak az alkotót, hanem még nagyon sok ártatlan embert képesek elpusztítani. Szomorú, hogy ellenkező előjellel ugyan, de szinte szóról szóra megismétlődik az a szituáció, amelyet zseniális honfitársunk, Mikola Gogol írt le Tarasz Bulba című művében… Az Isten szeretetéből táplálkozó munkánk, a szűkebb és tágabb környezetünk iránt érzett felelősségtudat nélkül, az egyén általános műveltségének gyarapítása nélkül az emberiség képtelen felnőni. Ha néha mégis úgy érezzük, hogy talán mégis, rá kell jöjjünk, hogy valami hiányzik a teljességhez. Az emberiség úgy játszadozik a tudományos felfedezésekkel, mint a kisgyermek a játékszereivel. A játszadozásban egyébként nem lenne semmi elvetendő, ha ártatlan mütyürkékről volna szó. De rossz vége is lehet, és akkor kétségessé válik az emberi nem felnőttsége. …Ráérősen pörgetem a gyerekszoba íróasztalán álló, apró, iskolai földgömböt. A tengereket és az óceánokat kék színnel jelölték. A szárazföld és az országok a szivárvány színeiben tündökölnek. A földgömb, mint valami apró élőlény, békésen megbúvik a két tenyerem közé zárva, mintha azt mondaná: teljesen megbízom benned, ember. Elég lenne csak egy pici erőt kifejteni, csak egyetlen erőteljesebb ujj-mozdulatot tenni, és a kék golyó sajnálatra méltó, gyűrött kartondarabbá válna… Valami azonban visszatart ettől a mozdulattól. Végső soron talán a gyermekem iránt érzett erkölcsi felelősség. Mit gondolna rólam, ha megtenném? Azt gondolom, hogy a többi felnőtt sem űzne ily módon csúfot szeretett bolygónkkal. Hiszen nekik is vannak gyerekeik, esetleg unokáik, és azoknak is gyermekei… Vajon képes-e az ember megszakítani a generációs láncot, amely a múltból indul, és a jelenen át a jövőbe vezet? Mindannyian szeretnénk tovább élni az utódainkban. Ez az emberi lét cáfolhatatlan törvénye, amelyet nincs értelme kétségbe vonni. Miközben erről elmélkedtem, felidéztem emlékezetemben azokat a szomorúságot árasztó fényképeket, amelyeket az Ukrán Nagykövetség mutatott be április 26-án a Magyarországi Ukrán Kulturális Egyesület székházában, és az előbbiekben felvázolt meggyőződésem némiképp megingott. A fotók csak úgy sugározzák a felelőtlenséget, rombolást és pusztulást… Ezek láttám merült fel bennem, hogy 1986. április 26. akár a civilizáció végét is jelenthette volna. A nagykövet úr egyébként olyan gaztettek közé sorolta Csernobilt, mint a sztálini terror és az ukrajnai éhínség. Véleményével nehéz lenne vitatkozni. A nyomasztó fényképek – színesek és fekete-fehérek – láttán arra gondoltam, milyen jó is lenne, ha az emberiség egy kicsivel is felnőttebbé vált volna a szörnyű 1986-os tavasz után! Annak ellenére, hogy a „békés atom” áldozatává lett népemet nagy szerencsétlenségében magára hagyta a világ, azt kívánom, hogy az emberi nem, benne szeretett nemzetem is, túlélje a katasztrófa okozta bajokat, hogy a mondabeli Szfinx jövendöléséhez híven élet sarjadjon Hirosima, Nagaszaki és Csernobil hamujából!

Ploszkina Vaszil
 
Másodközlés esetén hivatkozzon a HROMADA - ra