MAGYARORSZÁGI UKRÁNSÁG KRÓNIKÁJA TÁRSADALMI KILÁTÓ TÖRTÉNELEM ARCHÍVUM
Éhínség: 1932-33
Túlélők visszaemlékezései
A Visztula akció 60. évfordulójára
Anna Jaroszlavna
Éhínség: 1932-33
Túlélők visszaemlékezései

Szkrjaba Mikola Szerhijovics (1923): - Az éhínséget a kuláktalanítás előzte meg. A kulákok dolgos emberek voltak. Aztán jöttek, és elvitték őket. Javaikból árveréseket rendeztek. Kivitték a szekrényt a falú közepére, elővettek egy inget, és elindították a licitet: „Kikiáltási ára egy rubel! Ki ad érte többet?” A tisztességesebbek nem vettek részt az árverésen, nem vásároltak. Többnyire az árverést lebonyolítók családtagjai közül kerültek ki a vevők. Mennyivel több tartás volt akkor az emberekben! Ha valaki rosszul lett és összeesett az úton, rögtön odamentek hozzá, megnézték mi történt. Kitapogatták a pulzusát, megállapították, hogy még él, de az éhhalál küszöbén áll, és azonnal körbekérdezték a közeli házak lakóit, van-e valakinek egy kis tejecskéje vagy ciberéje. Megitatták, és amikor magához tért, útjára engedték. Olyan is előfordult, hogy az eszméletlen ember egyet-kettőt rándult és vége lett. Az éhezéstől az emberek először lefogytak, aztán kezdtek megtelni vízzel. Kezdetben a lábujjak dagadtak fel, aztán az egész testük. Szemük alatt megjelentek a táskák, a nyakuk egybefolyt a fejükkel. Amikor egy ilyen, halálra éheztetett ember távozott az élők sorában, a teste olyan volt, mint egy vastag farönk. A bőre felrepedt a hőségtől, a testét megtöltő folyadék borzalmas bűzt árasztva szivárgott el. Volt, aki egyszerűen csak kiszáradt, többnyire a gyerekek és fiatalok. A fülüket és kezüket borító bőr szinte áttetsző volt, átsütött rajta a Nap. Az éhínséget mesterségesen idézték elő. Kezdetben tőlünk és a közeli falvakból is eljártak az emberek élelemért a Kaukázusba, Rosztovba, ahol ruhaneműket cseréltek élelemre. Később betiltották a lakóhely elhagyását. Az emberek nem akarták elhinni, hogy Sztálinnak tudomása van az éhínségről. A faluban gyűlést tartottak, és Perejaszlavban, a közlekedési részlegnél mesterként dolgozó apámat és egy másik, korábban Kanyevszka bárónő alkalmazásában álló embert útnak indítottak Moszkvába. A faluban és a járásban összeállított iratokat vittek magukkal. A „követek” eljutottak egészen a Kremlig. A bejáratnál felmutatták az éhínségről tudósító írásokat, belépni azonban csak engedéllyel lehetett. Egyeseket beengedtek, másokat nem. Apámék odamentek egy éppen kilépő emberhez, aki a következőket tanácsolta nekik: „Tudják, jóemberek, menjenek vissza oda, ahonnan jöttek. Ha be is jutnak Sztálinhoz, onnan soha sem térnek haza. Nem ajánlom, hogy bemenjenek.” Akkoriban vitték az embereket Szolovkira és Szibériába. Apám sokáig várta, mikor kerül rá a sor. Akkor, 1933-ban beterelték az embereket a kolhozba. A gazdák lovait elvették, de azok takarmány híján elpusztultak. És közben mennyi föld hevert parlagon! Egész családok haltak meg. Abban az időben a mostaninál többen éltek Voszkreszinszkben. Iskolás voltam, 24-en jártunk egy osztályba, 1933-ra azonban már csak hárman maradtunk. Átirányítottak bennünket a malokaratuli iskolába. Egyetlen nap nem múlt el haláleset nélkül. Naponta többen is meghaltak. A faluban egyetlen sírgödröt ástak, de mégis igyekeztek emberségesek maradni, a halottakat lepedőbe csavarták, hogy a föld ne hulljon az arcukba. Voszkreszinszken át vezetett az út Pomoklivból, Vipovzokból és Tasániból, ezért sok idegen megfordult mifelénk. Akkoriban az emberek még odafigyeltek egymásra. Ha valaki rosszul lett a Voszkreszinszkhez tartozó területen, mindig akad egy-egy gyerek, aki bement a faluba értesíteni a felnőtteket. A hír eljutott az áldozat falujába, ahonnan eljöttek érte. Voszkreszinszknek megkegyelmezett az Isten: a családokban volt tehén, és a város is közel volt. Azon a nyáron sok eső esett, a jószág kedvére legelhetett a parlagon burjánzó fűből. Az átutazók féltek idegen helyen éjszakázni, nehogy megöljék őket. Azt beszélték, hogy Polohban előfordult emberevés is. Egy alkalommal kinn voltunk a réten azokkal a tehenekkel, amelyeket nem kellett hazaterelni a déli fejésre. Lementünk a folyóhoz. Már pirosodott a meggy. Felmásztunk a fára, és megláttuk, hogy az egyik udvarban, a magas gazban fekszik egy asszony és három gyerek… Már teljesen felpuffadtak, egészen kicsi, óvodás korú gyerekek voltak. Elment a kedvünk a meggytől, lemásztunk a fáról, és odébb álltunk. Aztán jött a szekér, és elvitte a halottakat. 33 után kezdték lopni a teheneket. Az emberek a házban, a kamrában rejtették el a jószágot. Hársfa leveléből és fagyott krumpliból sült, lepényt, labodát és a hajdina pelyvájából készült főzetet ették. Aztán elterjedt, hogy pelyvától kihullik az emberek haja, mert az azzal etetett állatoknak is elhullott a szőre. Így a pelyva is lekerült az „étrendről”. 32-ben kemény volt a tél, és megvastagodott jégtakaró alatt sok hal elpusztult. A döglött halnak már a szaga is elborzasztó… Ennek ellenére sokan tették serpenyőben, felforrósították és megették. Mindenki lejárt a folyóra, és halak után kutatott. Nagy volt az ártér, és rendre a partra sodródtak a döglött halak. Egyszer én is hazavittem három csukát. „Inkább maradj éhes, de ezt nem szabad megenni” – mondta az apám. Éppen nálunk járt akkor egy asszony. „Hol szerezted a halat?” – kérdezte. „Nem eszik meg? Akkor adják nekem”. Elvette, és elment. Ez az asszony meghalt, de nem a haltól, jóval később. Az emberek kábultan ténferegtek. Sok minden láttam életem során, de az a szörnyűség máig felfoghatatlan számomra. Ha legeltetés közben valamelyikünk talált egy pár madártojást, igazán szerencsésnek mondhatta magát. A mocsártól távol legeltettünk. A vadkacsák a réti dombokon rakták le tojásaikat. Micsoda kincset jelentettek akkoriban ezek a tojások! Mindenki azt ette, amihez éppen hozzájutott. A lucerna, a virágok mennyei mannát jelentettek! A kolhoznak volt lucernása, de ha valakit dézsmáláson kaptak volna, az apja máris mehetett volna a lágerbe. Egyébként a halak mentették meg az életünket. Voltak hálóink. Kiszlicsenko értett a kötésükhöz és megtanította az apámat. A hálókat a nyírfákra kiterítve szárítottuk, és senki sem lopta el azokat. A tejet lefölöztük, és a tejszínben sütöttük meg a halat, vagy eladtuk a városban. Mások felélték a tartalékaikat, és fillérekért adták el ruháikat, hogy némi élelemhez jussanak. Négyen voltunk testvérek. Volt egy tehenünk és halásztunk is. A halat elcserélhettük kukoricára és búzára. A városban lovassági és tüzérségi egység állomásozott. A katonaságnak saját háztáji gazdasága volt. Teheneket és disznókat tartottak. Nyáron a lovakat kicsapták a legelőre. Katonaság munkát adott az embereknek. Sokakat ez mentett meg. Fejadagot kaptak. A férfiak egy része hazavitte a fejadagját. 33-ban rendkívüli volt a termés. De már aratáskor sokan meghaltak. Jóllaktak a meleg kenyérből, és ez az életükbe került.

Lejegyezte: J. Avramenko, 1992. Perejaszlav Hmelnyickij
 
Másodközlés esetén hivatkozzon a HROMADA - ra